Helyesírás I. Az írásjelek

A legelején le kell szögeznünk, hogy az angol nyelv a magyarral ellentétben nem rendelkezik olyan hivatalos helyesírási szabályzattal, amelyhez (elvileg) mindenkinek tartania kellene magát. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az angolban gond nélkül tehetsz vesszőt, ahová csak szeretnél, vagy a kijelentő mondatok végére kérdőjelet stb., de tény, hogy vannak helyesírási kérdések, amelyeket különböző források különböző módon, sőt, néha teljesen eltérően válaszolnak meg.

Tehát ne vedd szentírásnak azt, amit ebben a leckében vagy bárhol máshol olvasol! Mindazonáltal ebben a leckében rengeteg általánosan elfogadott vagy legalábbis többé-kevésbé általánosan használt helyesírási tudnivalót gyűjtöttünk össze. Ha ezeket a „szabályokat” betartod, biztos lehetsz benne, hogy az írásod megfelelően tagolt és érthető lesz.

Kérdőjel (?), pont (.) és felkiáltójel (!)

Ne aggódj, nem akarjuk a legalapvetőbb dolgokat is a szádba rágni, de egy nagyon lényeges dologról értekeznünk kell. Ez a lényeges dolog nem a kérdőjelet érinti, azt magyarban és angolban is a kérdések végére tesszük. Továbbá pont kerül a kijelentő mondatok végére mindkét nyelvben, azonban a felkiáltójel használatával kapcsolatban vannak különbségek. A felkiáltásoknál felkiáltójel kerül a mondat végére mindkét nyelvben:

Angolban viszont a magyarral ellentétben nem használunk minden esetben vesszőt a felszólító mondatok és az óhajtó mondatok végén sem. Jó tudni, hogy az angol nyelv sokkal takarékosabban bánik a felkiáltójelekkel, mint a magyar.

A vessző (The comma)

Felsorolások

Ha három vagy több elemet sorolunk fel, vesszőt használunk, kettő elem esetén azonban nem:

Magyarban sose teszünk vesszőt az „és” elé, ha felsorolásról van szó, angolban azonban nyugodtan tehetsz vesszőt az „and” elé ilyen esetben, de nem kötelező. Az „and” előtti vessző felsorolás esetén bevett szokás az amerikai angolban, a brit angol írásmód azonban kevésbé használja. Felsorolások esetén természetesen használhatjuk még az „or/vagy” szót is, azonban ugyanaz vonatkozik rá, mint az „and” esetében:

Ha neked szimpatikusabb is a brit angol írásmód (kevesebb vessző), akkor is adódhatnak olyan esetek, amelyeknél célszerű vesszőt használni pl. az „and” előtt a könnyebb érthetőség kedvéért:

Tekintsük most el attól az apróságtól, hogy helyesen „Guns N’ Roses” és nem „Guns and Roses”. Az „and” előtti vessző nélkül ezt kapnánk:

Valószínűleg még így se okozna gondot a megértés, mivel híres zenekarokról van szó, amelyeket a legtöbb ember ismer, de vessző nélkül akár úgy is értelmezhetné az olvasó, hogy szereted a Nickelbacket, a Nirvana and Guns-t, és a Roses-t. Ugye, hogy nem mindegy?

Vessző a jelzők között

Ha a jelzőink „egyenrangúak” (tehát felcserélhetőek) és ugyanazt a főnevet módosítják (vagyis egyazon „dologra” vonatkoznak), akkor vesszőt teszünk közéjük:

Könnyen leellenőrizheted, hogy kell-e ilyenkor vessző: annyit kell tenned, hogy a vessző helyére beilleszted az „and”-et, és ha a mondatod így is ugyanazt jelenti, akkor jól tetted, hogy vesszőt használtál:

Ha felcseréljük a jelzőket (interesting/amazing), akkor is ugyanazt jelenti a mondatunk, így ezek a jelzők egyenrangúak, hiszen mindketten a „movie”-t módosítják. Vannak olyan esetek azonban, amikor két jelző egymás mellett áll, de nem egyenrangúak, így vesszőt se tehetsz közéjük:

Itt két jelzőnk van (beautiful/Hungarian), azonban nem egyenrangúak, hiszen a „beautiful” a „Hungarian girls”-t módosítja. Ha felcseréljük a két jelzőt, akkor a mondatunk értelmét veszti, hiszen csak az egyenrangú jelzők felcserélhetők:

Vessző tagmondatok között

Angolban vesszővel választjuk el a mellérendelő mondatok tagmondatait. Mellérendelőnek azokat az összetett mondatokat (tehát min. 2 tagmondatból álló mondatokat) nevezzük, amelyek tagmondatai egyenrangúak. Pl:

A mondatot két különálló mondatra bonthatjuk: szeretem az állatokat ÉS Péter csak a kutyákat szereti. A két tagmondat külön-külön is megállná a helyét, hiszen két teljes gondolatot fogalmaznak meg, ezért mellérendelő a mondatunk. Ebben a példában a vesszőhasználat megegyezik az angolban és a magyarban. Van egy kötőszónk (but/de), amely összekapcsolja a tagmondatokat, a kötőszó elé pedig vesszőt teszünk. A magyarral ellentétben azonban az angol mellérendelő mondatoknál MINDIG kell egy kötőszó (ún. coordinating conjunction/mellérendelő kötőszó, pl. and (és), but (de), or (vagy)) a tagmondatok közé, míg magyarban ez nincs feltétlenül így.

Láthatod, hogy itt a magyarban nincs szükségünk kötőszóra, de angolban soha nem maradhat le.

Eddig jól működött az, hogy a magyar nyelvtankönyvek stílusában (tagmondat, mellérendelő mondat) beszéltünk az angol nyelvtanról, de nem árt két újdonsággal megismerkednünk, amelyeket az angol nyelvtant leíró könyvek használnak. Az angol nyelvtan megkülönböztet úgynevezett „independent clause”-t és „dependent clause”-t. Az „independent” jelentése „független”, a „dependenté” pedig „függő”. A „clause”-t mellékmondatként szokták fordítani, de ez egy kissé zavaró lehet, így mi tagmondatnak fordítjuk. A független tagmondat (independent clause) tartalmaz alanyt és állítmány, és önállóan is megállja a helyét mondat formájában, míg a függő tagmondat (dependent clause) mindig egy függetlent egészít ki, és nem alkothat önálló mondat. Ha megnézed, a fenti példák két-két független tagmondatot tartalmaznak, ezek közé vesszőt teszünk. Azonban a független és függő tagmondatok közé nem teszünk vesszőt, de ezt most kicsit bővebben is kifejtjük.

Magyarban vesszőt teszünk az alárendelő (összetett) mondatok tagmondatai közé, angolban viszont nem. Az alárendelő mondatokban van egy ún. főmondatunk és egy mellékmondatunk. A mellékmondat tulajdonképpen kiegészíti a főmondatot:

Itt az „I made breakfast/Csináltam reggelit” a főmondatunk, a mellékmondat pedig csupán kifejti/pontosítja, hogy mikor csináltam reggelit. Az angol nyelvtan mentén haladva láthatod, hogy van egy független tagmondatunk (I made breakfast), és van egy függő tagmondatunk (before I left), amelyek közé nem tettünk vesszőt.

Az „izoláló” vessző

Az „izoláló” vesszőt akkor használjuk, amikor a mondatunkba afféle „mellékes” információ kerül, amely csak kis mértékben „töri meg” a mondatot.

Itt az „of course” az a mellékes információ, amelyet vesszőkkel választunk el. Ha kivesszük ezt a mellékes információt a mondatunkból, akkor is teljesen értelmes mondatot kapunk:

Sok esetben, mint pl. a fenti példában is, két (izoláló) vesszőt kell használnunk, hogy a mellékes információt szó szerint „izoláljuk” a mondatunkból, de sok esetben csupán egy izoláló vesszőt kell alkalmaznunk. Ilyen eset pl. amikor az időhatározó a mondatunk elejére kerül:

Ilyenkor sokszor még vesszőt se kell kitenni:

Ez igaz a mondat elejére helyezett időhatározókra, helyhatározókra (általában ezek a mondat végén vannak), de az olyan mondat elején levő kötőszavakra is mint „however/azonban, „moreover/továbbá, finally/végül, instead/ehelyett, certainly/bizonyosan”. Ez a felsorolás közel se teljes, csupán a szemléltetést szolgálja.

Tehát ilyen esetekben választhatsz, hogy kiteszed a vesszőt vagy nem. Az (izoláló) vesszők témaköréhez nagyon jól kapcsolódik a vonatkozói mellékmondat nevű bejegyzésünk, de a feltételes mód nevű bejegyzésünkben is további értékes információt találhatsz a vesszőhasználatról.

A kettőspont (The colon)

A legegyszerűbb, ha úgy gondolunk a kettőspontra mint két információ határán levő eszközre. Bal oldalon van az „általános” információ, középen a kettőspont, jobb oldalon pedig a „specifikus” információ, amely az általános információt pontosítja, magyarázza:

Nézzünk egy-két példát:

Ez a használat lényegében megegyezik a magyarral, és ez az egy lényeges módja van a kettőspont használatának. Még érdemes megemlíteni, hogy nagyon ritkán találkozni lehet olyan mondatokkal, amelyek a specifikustól haladnak az általánosig. A legutolsó példánk mentén haladva pl. egy ilyen mondat teljesen helyénvaló:

A pontosvessző (;) (The semicolon)

A leglényegesebb a pontosvesszővel kapcsolatban szerencsére nagyjából megegyezik a pontosvessző egyik magyar használatával: angolban pontosvesszővel köthetünk össze két olyan független tagmondatot (independent clause), amelyek a jelentés szempontjából szoros kapcsolatban állnak egymással. Ilyenkor nincs a tagmondatokat között olyan kötőszó, amely mindenképpen vesszőt igényelne (pl. „and, but, or”).

Figyeld meg, hogy a két tagmondatból két teljesen különálló független tagmondatot is csinálhatnál. Sőt, ha kicseréled a pontosvesszőt egy sima vesszőre és utána „and”-et teszel, akkor is értelmes mondatot kapsz, bár utóbbi esetben talán egy kissé „esetlen” lesz a mondat. A pontos vessző tehát mindig két független tagmondat közé megy és soha nem egy független és egy függő közé! A pontosvesszővel kapcsolatban még fontos, hogy van néhány kötőszó, amely megköveteli a pontosvessző használatát, ha két független tagmondatot kötsz velük össze. Ilyen kötőszó pl. a „however/azonban” és a „moreover/továbbá”:

Ilyenkor a kötőszó után nem kötelező vesszőt tenned, de muszáj elé kitenni a pontosvesszőt! Azonban a vessző használata mindenképpen javasolt, hiszen tagoltabb lesz a mondatod.