Helyesírás II. További hasznos információk

Előző bejegyzésünkben már tárgyaltuk a helyesírás témakörét. Abban többek között a mondatvégi írásjelekkel és a vesszőhasználattal foglalkoztunk Ebben a bejegyzésben a kis- és nagybetűkről, az elválasztásról, az összevont alakokról és a gondolatjelekről találsz információt.

Kis- és nagybetűk

Természetesen a mondatokat nagybetűvel kezdjük angolban is. A személyes névmások közül az egyes szám első személyűt mindig nagybetűvel írjuk, bárhol is legyen a mondatban:

Ennek a lehetséges okairól bővebb információt a névmások nevű bejegyzésünkben olvashatsz.

Magyarral ellentétben, az angolban a napokat és a hónapokat nagybetűvel írjuk:

Természetesen a tulajdonneveket is nagybetűvel írjuk, erre igazán felesleges példát hozni. A nyelveket (na de nem a testrészt) mind nagybetűvel írjuk:

A nyelvek mentén haladva, ha népre, népcsoportra utalunk, akkor azt is nagybetűvel írjuk:

Ha országból, népcsoportból, stb. melléknevet képzünk, azt is mindig nagybetűvel írjuk angolban:

Azonban az olyan kifejezéseket mint pl. „franciaágy” nem kell nagybetűvel írnunk. Mindazonáltal írhatod nagybetűvel, ez a franciaágy (french bed) esetében viszonylag gyakran előfordul (tehát French bed-ként), de mi mégse ajánljuk a nagybetűvel való írást. A franciaágy ugyanis nem azt jelenti, hogy az a bizonyos ágy Franciaországból származik (persze származhat akár onnan is), hanem egy kifejezés egy bizonyos fajta ágyra:

Tehát azt javasoljuk, hogy akkor használj nagybetűt, ha azt akarod kifejezni, hogy valami egy bizonyos helyről származik. A franciaágy egyébként egy kézenfekvő példa, azonban meg kell jegyezzük, hogy sok anyanyelvi angol nem használja ezt a kifejezést (de létezik, bár talán régiesnek hat) vagy pontosan arra asszociálnak, hogy egy bizonyos ágy Franciaországból származik (a tapasztalat mondatja ezt velünk). Külön érdekesség, hogy több európai ország lakosai, akik az angolt idegen nyelvként beszélik, viszont előszeretettel használják a „french bed” vagy éppen a „French bed” kifejezést. Erre nem esküszünk meg, de tudtunkkal a németek ugyanarra asszociálnak, mint a magyarok, amikor „french bed”-ről beszélnek, de más nemzeteknél a franciaágy másféle ágytípust is jelenthet.

A könyvek, filmek, irodalmi művek, stb. címei természetesen mindig nagybetűvel kezdődnek, de kétféleképpen írhatod őket. Az egyik verzió szerint a névelők, prepozíciók, stb. (tehát a „jelentéktelenebb” szavak) kivételével a cím minden betűje nagybetűvel írandó:

A másik verzió szerint viszont csak az első betű nagy, a többi kicsi, kivéve, ha a nagybetű indokolt:

Az utolsó példánkban a nagybetű használata indokolt, hiszen tulajdonnevekről van szó.

Az elválasztás (Word division)

Az a jó hírünk van, hogy megteheted, hogy soha nem választod el az angol szavakat. A szövegszerkesztő programok ezt a terhet leveszik a válladról. Ha nyelvvizsgázol, akkor se válaszd el a szavakat! De komolyan! Azt nem jelölik hibának, ha egy szót egy sorral lejjebb kezdesz ahelyett, hogy elválasztanád, de ha elkezded a szavakat elválasztani, nos, jó eséllyel beszedsz egy-két hibapontot (ez nyilván az adott nyelvvizsgaközponttól függ). De, ha te is olyan kíváncsi vagy, mint mi, akkor biztosan szeretnéd tudni, hogy hogyan működik ez a dolog.

Az angolban csak irányelvek léteznek az elválasztásra, de nincsenek olyan szigorú szabályok, mint magyarban. Na de miért? Ha látunk egy magyar szót leírva, azonnal tudjuk hogyan is kell kiejteni (persze ez nem mindig van így, pl. családneveknél: Weöres, azonban ezzel most nem kell foglalkozunk). Ha elválasztunk egy magyar szót, akkor is tudni fogjuk, hogy az „elválasztott” részeket hogyan kell kiejteni. Az angol írásmód azonban a magyarnál sokkal áttekinthetetlenebb. Pl. a „meat” (ejtsd mít) szó, ha magyar lenne, akkor két szótagú lenne, és úgy választanánk el, hogy „me-at”, de ez a szó bizony angol, és a kiejtés alapján láthatod, hogy bizony egy szótagú, hiszen csak egy hosszú magánhangzó van benne. Ez a szó az angolban elválaszthatatlan. De nézzünk két másik szót: „coinage/vert pénz, pénzverés” és „coincidence/véletlen”. Soha ne vegyétek alapul a magyar betűkkel leírt angol kiejtést, ha egy angol szó kiejtését helyesen és jól akarjátok megtanulni! Most viszont nincs más választásunk, az egyszerűség kedvéért a kiejtés „magyar átiratával” kell beérnünk. A „coinage” kiejtése kb. „kojnidzs”, a „coincidence”-é pedig „koinszidensz”. A lényeg azon van, hogy hiába kezdődik mindkét szó ugyanazzal a négy betűvel („coin”), a kiejtésük teljesen más. Itt el is érkeztünk az angol elválasztás egyik irányelvéhez. Mindig úgy válaszd el a szót, hogy egyértelmű legyen a szó kiejtése! A „coinage” két szótagú, azzal nincs is probléma, hiszen azt csak úgy tudnánk elválasztani, hogy „coin-age”, a „coin-” pedig kiejtés szempontjából árulkodó. A „coincidence”-t viszont elméletileg el lehetne választani úgy, hogy „coin-cidence”, de ez félrevezető lenne, hiszen az olvasó a „coin-” alapján egyből „kojn”-nak ejtené ki. Ehelyett úgy választhatod el a „coincidence”-t, hogy „co-incidence”, hiszen a „co-” alapján a helyes kiejtésre („ko”) következtetne az olvasó.

Vannak, akik azt mondják, hogy ez az irányelv mindenekelőtt van, de persze vannak még további irányelvek is. Általában véve az angol a magyarral egyetemben szótagonként választ el, ahogy ezt a fentiekből is láthattad. A probléma az, hogy egy szó írásmódja sokszor félrevezető, és elhiteti veled, hogy egy szóban két szótag van, holott igazából egy szótagú (erre is láthattál példát egy kicsit fentebb). Szóval, ha el akarsz választani, akkor egy szótárra lesz szükséged, hogy biztos legyél a szótagokban, vagy legalábbis nagyon magas szinten kell beszélned az angolt.

Bevett szokás, hogy a toldalékokat nem választjuk el, hanem azok határán választjuk el a szavakat. Pl. „anti-smoker” és nem „an-tismoker”. Továbbá nem szabad elválasztani két olyan betűt, amelyek egy hangot alkotnak (pl. „meat”). Egy bekezdés legutolsó szavát sem szokás elválasztani, inkább kezdjél új sort (sőt, inkább mindig ezt csináld elválasztás helyett). Az összetett szavakat a szóösszetétel határán válaszd el pl. az „afternoon/délután” esetében „after-noon” és nem „af-ternoon” az eljárás. Vannak még ezeken kívül is irányelvek, de talán ezek a legfontosabbak. Bár teljesen mindegy, hiszen megfogadod a tanácsunkat és elkerülöd az elválasztást. Ugye?

Az összevont alakok (Contracted forms)

Az összevont alakokra nem érdemes túl sok szót fecsérelni. Ha ezt a bejegyzést olvasod, már biztosan tudod, miről van szó. Sok információt találsz az igeidőkről szóló bejegyzéseinkben a különböző összevont alakokról. Itt táblázatos formában összeszedtük a legtöbbet. Összevont alakokat ugyebár mindig aposztróf (’) segítségével képzünk:

Az idézőjelek (Quotation marks)

Az idézőjelekkel kapcsolatban csupán két dolgot kell megjegyeznünk. A legfontosabb az, hogy az angol idézőjel annyiban eltér a magyartól, hogy mindkét “idézőjelet” felülre tesszük. A másik talán kevésbé lényeges dolog, hogy nem muszáj “dupla idézőjelet” használnod, elég, ha ‘szimpla idézőjelet’ használsz. Különböző angol nyelvű országoknál más-más a bevett szokás. A lényeg, hogy bármelyik fajtát is választod idézőjelből (dupla vagy szimpla), legyél következetes, és ne használj egyszer ilyet, egyszer olyat.